Az Alföld Online új körkérdésében nyári írótáborok műhelyvezetőit kérdeztük tapasztalataikról. Az első körben Lövétei Lázár László, Moskát Anita, Nádasdy Ádám és Vörös István válaszait olvashatják.
Hogyan élted meg az általad vezetett műhelyt, milyen tapasztalatokra tettél szert általa? Miképpen készültél rá, és mennyiben történt más, mint amit elképzeltél? Amikor elvállaltad, voltak-e benned valamiféle kétségek?
Lövétei Lázár László: Noha végzettségem szerint magyar–román szakos tanár volnék, rögtön az egyetem után a Székelyföld szerkesztője lettem, nem tanítottam tehát, ebből kifolyólag kíváncsian vágtam bele a műhelyvezetésbe. Korábban is voltam már műhelyvezető, épp a FISZ-táborban, de ezúttal szerintem sokkal jobban tudtunk együtt dolgozni, elsősorban a fiataloknak köszönhetően, persze: voltak köztük régi motorosok, akiknek már jelent meg kötete (Horváth Imre Olivér, Körtesi Márton, Szerényi Szabolcs), illetve nagyon tehetséges fiatalok (Endrey-Nagy Ágoston, Nagy Benedek Máté, Nagy Zalán), utóbbiakra különösen kíváncsi leszek a továbbiakban.
Természetesen elolvastam előzetesen is a beküldött szövegeket, de a fiatalok döntötték el, hogy mi kerüljön kivesézésre-megbeszélésre. Örömmel mondhatom, hogy nem tündérkedni-felvágni akartak egy-egy már folyóiratban megjelent szöveggel, hanem igenis kíváncsiak voltak a kollégák véleményére a problémás szövegek kapcsán, talán ennek is köszönhető, hogy remekül tudtunk dolgozni.
Moskát Anita: Ez volt az első FISZ-táborom, nem csak műhelyvezetőként, hanem egyébként is, emiatt volt bennem izgalom, de főleg kíváncsiság: milyen lesz a csoport, milyen szövegeket hoznak, hogyan működik majd a dinamika. A tábor előtt olvastam tőlük egy rövid szövegmutatványt, és akkor már tudtam, hányan lesznek, de ez még mindig kevés infó volt ahhoz, hogy lássam, pontosan mire van szükségük. Mert talán ez a legnehezebb a csoportos munkában: mindenki más kihívásokkal küzd, máshol tart, mások a céljai, ezért nehéz olyan feladatokat vagy programot kitalálni, ami mindenki számára egyformán hasznos. Ezért ezt tűztem ki elsődlegesnek: megőrizni a rugalmasságomat. Több tervvel készülök, sokfajta feladattal, amiből majd a helyzetnek megfelelően válogatok, de akár óra közben is változhat az irány, ha észreveszem, hogy valami más foglalkoztatja a csoportot – emiatt többször is „elbeszélgettük az időt”, de olyan témák jöttek fel, amik igazán megmozgatták a résztvevőket. Ezeket nem találhattam ki előre, a pillanat hozta. Nem a csoportot akartam igazítani a tervhez, hanem a terveket a csoport igényeihez.
Nádasdy Ádám: A FISZ-tábor Műfordító Műhelyét vezettem. Igazi hasznos munka volt, jól belefáradtam; remélem, a résztvevők is. Angolból fordítottunk magyarra (bár volt egy svéd és egy olasz is), és feltűnt, hogy egyre jobban tudnak a fiatalok angolul. Többen is mai amerikai verseket hoztak, nekem se volt könnyű felfejteni ezeknek a mögöttes rétegeit (magyarán, hogy mi a csudáról szólnak tulajdonképpen).
Csináltam egy 8 oldalas kiosztmányt, kis szöveggyűjteményt, amiben angol nyelvű szövegek (vers, próza színmű) eredetijét és fordításait gyűjtöttem össze, lehetőleg 2-3-félét, sőt egy Shakespeare-szonettből 8 félét; továbbá házi feladat céljára egy-két rövid verset. Ezt előre kiküldtem a résztvevőknek.
Úgy zajlott, ahogy képzeltem. Persze a résztvevőket (11 fő) egy-két kivétellel nem ismertem, nem tudhattam, ki vidám, ki szomorú, ki introvertált és ki extro – de azt képzeltem, hogy lesz mindenféle; és lett. Remélem, a csendesek is, a hangosak is elégedetten mentek haza.
Nem [voltak kétségek], mert már többször vezettem műfordítás-műhelyt (meg líra-műhelyt is), és jó tapasztalataim voltak. Meg hát rutinos tanár vagyok.
Vörös István: Hajdúböszörményben hatodik, a FISZ-táborban második alkalommal voltam műhelyvezető, hogy egyéb, egyetemi, sárvári tapasztalataimról ne is beszéljünk. Tehát nem az ismeretlenbe ugrottam. Ami nem jelenti azt, hogy minden egyes alkalommal nem újabb kihívás egy ilyen feladat. Hiszen mindig másokkal, más összetételű társasággal találkozom. Idén is rengeteg izgalmas és érdekes egyéniséggel, jó néhány tehetséggel hozott össze a közös érdeklődés. Az itt szerzett tapasztalatok a pillanat, az improvizáció tapasztalatai, a váratlan ötleteké, melyeket a csoporttal közösen alakítunk ki. Afelől nincsenek kétségeim, hogy az írás tanítható, afelől már inkább vannak, hogy nem az olvasás tanításával kéne-e inkább foglalkoznunk. A magas szintű vers- és prózaolvasással. A hetvenes-nyolcvanas években olvasótáborokat szerveztek, most írótáborokat szokás. Igaz, akkor is volt szó az írásról, mint ahogy most is van az olvasásról. Mindemellett érzek valami deficitet a kortárs és a klasszikus irodalom ismeretében, az általános műveltség iránti igényben.
Milyen módszert alkalmaztál, hogyan zajlottak a foglalkozások? Okozott-e valami kellemes vagy akár kellemetlen meglepetést? Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?
Lövétei Lázár László: Az első nap nálam az ismerkedésé, amikor csak játszunk, ajánlom mindenkinek ezt a játékot (Nagy Zalán például már használta is Csomakőrösön az Alter-táborban, ahol ő vezette középiskolásoknak a líraműhelyt), tehát: bizonyítandó, hogy „A líra: logika; de nem tudományˮ, érdemes szétszedni szakaszokra egy kevésbé ismert verset, majd összelegózni, az alábbiak szerint: a) mi lehet a vers eleje; b) hogyan folytatódik (és miért éppen úgy?); c) mi lehet a vers vége; d) ki lehet a szerző; e) mi lehet a vers címe; f) mikor íródhatott a vers – nagyon érdekes, hogy a fiatalok lazán abszolválták ezt a feladatot.
Ami a továbbiakat illeti: említettem, hogy nem én választottam ki a megtárgyalandó szövegeket, hanem a fiatalok, illetve: én csak akkor szólaltam meg, ha nagyon muszáj volt, inkább kíváncsi voltam, hogy mire figyelnek a fiatalok, hogyan érvelnek a véleményük mellett stb. És nagyon jólesett megtapasztalni, hogy milyen bátrak-eredetiek tudnak lenni – a felkészültségükről nem is beszélve.
Moskát Anita: A program kötött volt, délelőtt és délután 2-2 órát tudtunk műhelyezni. Általában nyolc résztvevővel – volt egy kis ki- és bevándorlás, nem tudott mindenki végig maradni, vagy csak később érkezett –, ami ideális létszám, úgy éreztem, mindenkire jut elég idő és figyelem.
A fókuszt a résztvevők szövegein szerettem volna tartani. Már a tábor előtt kértem, hogy küldjenek olyan írást, amin aktívan dolgoznak, regényrészletet, nagyobb projekt részét, folyóiratba szánt novellát, valamit, aminek tényleg tétje van. Nem akartam velük ott novellát íratni, úgysincs sok idő a folyamatos programok mellett, nem is hozott mindenki laptopot, stb. Másrészt én sokszor írtam táborokban novellát feladatra, és sosem lettek igazán jó szövegek. Feladatmegoldásnak okék voltak, tudtam rajtuk technikákat gyakorolni, feszegette a határaimat, hogy időnyomásra dolgoztam, de valójában sosem kezdtem velük semmit, fiókban maradtat. Nem ezek lettek a legerősebb történeteim. Ezért szerettem volna, hogy itt téttel bíró szövegeket boncoljuk, amik igazán fontosak a szerzőjüknek, és erre tettem félre a műhelyalkalmak legnagyobb részét. Minden más ez után, ha még belefér.
Egyúttal kicsit hosszabb szövegeknek is teret adtam. Néha azt érzem, a műhelyek rászoktatják az írókat, hogy igazán rövideket írjanak, gyakorlati okból, ilyet lehet véleményezni, ezen praktikus gyakorolni, mondatokat csiszolni, de így a hosszabb írásokra nehezebb véleményt kapni. Információadagolást, tempót, dramaturgiát, íveket könnyebb ilyeneken vizsgálni, és hátha valakinek épp erre van szüksége, engedtem a nagyobb terjedelmet (olyan 15 ezer leütést adtam meg iránynak, volt, aki még ezt is túllépte, de nyolc főnél belefért, mindenkire jutott elég idő).
Minden más a szövegek után. Vittem feladatokat, amikből a szövegekhez passzolóan válogattam ott helyben, milyen technikákat lehetne gyakorolni – ha jól vettem észre, a kognitív torzításokra épülő belső monológot élvezték legjobban a résztvevők, de mindenképpen szerettem volna komfortzónát is tágítani, és rávenni őket, hogy szokatlan nézőpontból, szokatlan narrációs eszközökkel írjanak, lehetőleg olyannal, amilyet korábban még nem próbáltak. Ezek ott helyben készültek, 20-30 perc alatt.
A legfontosabb pedig, hogy szerettem volna, hogy ez tényleg csoportmunka legyen. Beszélgetések alakuljanak ki, mindenki elmondja a véleményét, minél több szemszögből nézzük ugyanazt a mondatot, bekezdést. Ez azért is segít, mert az író is látja, hogy nincs egyetlen olvasat, mindenki mást szűr le; akár teljesen ellentétes értelmezések is előjöttek. Másrészt rengeteget lehet tanulni abból, ha kérdéseket teszünk fel más szövegével kapcsolatban, segít, hogy ugyanezeket a kérdéseket feltegyük később a sajátunkénál is. Talán emiatt izgultam a legjobban, hogy tényleg párbeszédek alakuljanak ki, mindenki partner legyen, és nagyon hálás voltam a csoportnak, hogy ez így is lett.
Nádasdy Ádám: Mindig a szöveggyűjteménnyel kezdtük a napot, tehát a szakma mestereinek meglévő fordításait elemeztük (nem mindegyik volt remekmű!). Mentünk körbe az asztal körül, mindenkinek mondani kellett valami arról vagy a következő sorról, mondatról, aztán már összevissza beszélt mindenki. A nap második részében a résztvevők által készített fordításokat vettük szemügyre, kb. félóra jutott mindenkire. megkértem, hogy papíron osszák ki, hogy jegyzetelni, firkálni tudjuk rá.
Említésre méltó meglepetés nem volt (azon kívül, hogy X vagy Y milyen jó vagy milyen gyenge fordítást hozott – de ez természetes). A legnagyobb kihívást az időgazdálkodás jelentette, hogy ne ússzunk el, nehogy a végén valaki műve lemaradjon a megbeszélésről. Néha hajtani kellett.
Vörös István: Ilyen alkalmakkor jobban szeretek feladatokat adni, mint a hozott szövegekkel foglalkozni, mert ha ugyanazzal a feladattal, ugyanazzal a kihívással küzdenek meg a résztvevők, akkor egymás szövegeinek alkotói problémáit is jobban, belülről értik. Bizonyos értelemben a feladatokat is közösen találtuk ki, majd a szabadidőben megírt munkákat elolvastuk, értékeltük, átbeszéltük, és a záró felolvasásra is készültünk. Minden egyes ember, minden szöveg meglepetés. Ezek igazán kellemes napok, mert végül is mégiscsak kultúrát hozunk létre, és arról beszélgetünk napi huszonnégy órában.
Hogyan látod, mi egy ilyen műhelynek a feladata, mi az, amiben eredményeket lehet elérni szakmailag általa? Miben áll a hasznossága? Rejthet-e veszélyeket is, illetve okozhat-e valakiben negatív hatásokat?
Lövétei Lázár László: Kezdő költő koromból tudom, hogy eleinte főleg arra vagyunk kíváncsiak, hogy a kortársaink mit csinálnak, a klasszikusok elmélyült olvasása majd csak ezután következik. Ha van tehát feladata egy ilyen műhelynek, akkor az leginkább abban áll, hogy megismerjék egymást a fiatalok, hogy ti. ki milyen nyelvet-hangot, milyen formát használ, mi az a technika, ami esetleg elleshető a kollégáktól – illetve megerősítést kaphatunk (nemcsak a műhelyvezetőtől, hanem a kollégáktól is), hogy helyes úton járunk, jó az az irány, amit követünk. Az életre szóló (költői) barátságok nem feltétlenül ezeken a műhelygyakorlatokon születnek, de egyfajta akolmeleget ez a néhány nap is biztosíthat.
Veszélyt pedig csak akkor jelenthet egy ilyen műhely, ha valaki túlságosan behódol egy-egy véleménynek, ha engedi magát eltéríteni a saját útjáról, szerencsére ilyesmivel nem kellett szembesülnöm.
Moskát Anita: Ha a saját utamat nézem, műhelyezések során fejlődtem a legtöbbet. Persze fontos, hogy mindenki egyedül dolgozzon a szövegén, de egy idő után elakad, túl közelről nézi, már nem látja úgy a hibákat, nem tudja lemérni, hogyan működik a szöveg egy olvasónál. A műhely olyan tud lenni, mint meglátni egy labirintus alaprajzát, amiben addig bolyongtunk. Remek löketet is adhat, táborok után mindig sokkal aktívabban írtam, a közös munka felpörget. Valamint remélem, hogy a műhelyekben szövődnek szakmai barátságok, ez legalább olyan fontos, mint a szövegekkel való munka. Könnyebb úgy megtartani a lendületet, vagy elviselni egy visszautasítást – és megünnepelni egy megjelenést –, ha van kivel feldolgozni.
És mivel ennyire kiemelt terek a műhelyek, hatalmas felelősséggel is járnak. A legfontosabb, hogy a visszajelzés mindig a szövegről szól, sosem az írójáról – a műhelyvezető feladata a személyeskedést elvágni, hogy biztonságos légkör maradhasson. Ezek zárt, nagyon intim helyzetek. Bevinni vadidegenek közé egy akár évek óta csiszolt írást kiszolgáltatottá tehet. És bár a foglalkozások során csak a szövegről van szó, sem a résztvevőknek, sem a műhelyvezetőnek nem szabad elfeledkeznie a mögöttük lévő emberről. Ez nem azt jelenti, hogy tojáshéjon járva kellene visszajelzést adni, sőt. A legjobb dolog, ami egy műhelyen történhet, az őszinte, egyenes vélemény, még ha néha nehéz is ezeket rögtön befogadni, és mondjuk pihentetés után ülepednek le. Ráadásul ennél jobb edzés nincs is arra, amikor már megjelent szövegre kap a szerző kritikát, addigra már rutinosan tudja, hogy a szöveg nem ő, a kritika nem őt éri. De közben tisztában kell lenni a felelősséggel, mit okozhatnak rossz mondatok vagy túláltalánosítások, vagy erőltetés. Nagyon örültem például, hogy az egyik csoporttag szólt, hogy ő még nincs kész a véleményezésre, és nem szívesen dobna be szöveget.
Az ideális műhely bizalmi tér. Nincs benne hatalmi visszaélés, erőfitogtatás. Ahol bárki szava kizárólagos, ahol kivételezés vagy megszégyenítés jelenik meg, összehasonlítgatások, azok nem biztonságos közegek. Egy bizalmi térben vissza lehet jelezni azt is, ha valami nem komfortos, akár másik műhelytárs, akár a műhelyvezető részéről. Ha pedig nem oldódik meg, a legjobb, ha van egy biztonságos csatorna, például a tábor szervezői felé, ahol lehet jelezni, ha nem jó a légkör. Sokszor félnek visszajelezni a résztvevők, mi van, ha megharagszik rájuk valaki ebben a pici szakmában, és hátrányuk lehet belőle, de ha vannak hivatalos csatornák, előre lefektetett szabályok, talán könnyebbé tehető. A műhely előnye, hogy egy szoros kis zárványban folyik a munka, mert kialakulhat egy bizalmi tér. De ugyanez lehet a hátránya is: nehéz ebben a zárt világban kihez fordulni, ha valami nincs rendben.
Nádasdy Ádám: Fő feladata a szakmai tanítás: mit lehet és mit nem tanácsos csinálni, miért jobb az egyik fordítás, mint a másik, mi a szöveghűség és meddig lehet elmenni vele, kell-e szépnek lennie a fordításnak stb. Ezeket – remélem – életük, pályájuk során hasznosítani fogják a résztvevők.
Minden ilyen helyzet magában hordozza a megbántódás, esetleg nevetségessé válás veszélyét – erre az ember mint vezető igyekszik odafigyelni. Ugyanakkor a műfordítás-műhelyben ez kevésbé élesen merül föl, mint a líra-műhelyben, hiszen itt mégsem a saját műveikkel állnak ki a porondra. Ezzel együtt nem tudhatom, nem bántottunk-e meg véletlenül valakit egy rosszul elhelyezett bíráló vagy csipkelődő megjegyzéssel, egy fintorral.
Vörös István: Egy szűk hét alatt is komoly eredményeket lehet elérni, rendezhetjük, újragondolhatjuk a résztvevők munkáit, elképzeléseit. Számukra az lehet veszélyes, ha a segítő oktató a saját esztétikáját igyekszik rájuk beszélni, és nem az ő elképzeléseik minél zökkenőmentesebb megvalósítását segíti. Egy ismerősöm a két alkalom után meg is kérdezte, hogy sok kis Vörös Istvánt képeztem-e. Hát semmiképp. Az ilyesmi tilos. Meg engem nem is érdekelne. Elég belőlem egy is. Elég teher az irodalomnak. Hallgatóim egy része különben nálam idősebb is volt, lehetetlen lelki átoperálás lenne kis Vörös Istvánokat előállítani belőlük. Szóval a cél, hogy a szabadság foka 100 százalékos legyen. Ha a kérdés mindennek a társadalmi veszélyességére vagy hasznosságára is irányul, akkor az már egyéni megítélés kérdése, hogy a szabadság kedvelésének forszírozása társadalmilag káros-e vagy hasznos. Természetesen hasznos. Ha valaki fordítva látja, az őt minősíti.
Változtattál-e valamin a munkamódszerben, hozzáállásban a kurzus folyamán? Amennyiben lesz még hasonló feladatod, a korábbi tapasztalatok fényében csinálnál-e valamit másként?
Lövétei Lázár László: A lehető legőszintébb mondom, hogy egy műhely sikere kizárólag a fiatalok felkészültségén-tehetségén-hozzáállásán múlik. Ebben az évben kivételesen jó volt a csapat, nagyon megkönnyítették a dolgomat, nem kellett tehát semmit újragondolni a módszerben, sőt, óvatosan abban reménykedem, hogy a továbbiakban is sikerrel alkalmazhatom ezt a munkamódszert, amit én tömören diszkrét jelenlétnek neveznék.
Moskát Anita: Még rugalmasabban kezelném a műhelyt, több személyre szabott feladattal, hisz mindenkinek más az igénye, akkor is, ha csak mondjuk a műhely keretén túl fér bele. És most csak a végén, az utolsó foglalkozáson kértem meg a csoportot, hogy jelezzen vissza, legközelebb menet közben is kérnék ilyet.
És úgy láttam, lenne igény tematikusan spekulatív fikcióval foglalkozó műhelyre, ahol jobban tudunk például világépítésre fókuszálni, ehhez kapcsolódó feladatokat megoldani. Egyszer szívesen belevágnék ilyenbe, ha tényleg van rá érdeklődés.
Nádasdy Ádám: Nem, lepergett a dolog az elképzelt forgatókönyv szerint. Bevált a módszer, már többször kipróbáltam, ha újra felkérnek, ugyanilyen keretek közt fogom levezetni. Talán egy kicsit több kötött formájú verset adok fordítani, mert a többségnek nagyon nem akaródzik megtanulni.
Vörös István: Mivel évtizedek óta foglalkozom ilyesmivel, igyekszem mindig mást csinálni, hogy ne legyen unalmas nekem. De igyekszem mindig a legjobb feladatokhoz visszatérni, hogy a leghasznosabb legyen a résztvevőknek. A következőkben is ugyanígy fogom másképp csinálni várható őszi esti-egyetemi és online kurzusaimon.
Fotók: Gondos Mária Magdolna és Szirák Sára
(Az idén huszonöt éves Fiatal Írók Szövetsége tizedik alkalommal rendezte meg nyári táborát a Szokolya melletti Királyréten 2023. július 19. és 23. között. A négynapos irodalmi rendezvény számos szakmai programot tartogatott: napközben líra, próza, kritika, műfordítás műhelyekben dolgozhattak a jelentkezők, este pedig felolvasásokon, szakmai beszélgetéseken, társtudományi, társművészeti programokon vehettek részt.)
Hozzászólások